II. Fejezet
A gallok
Egy év múlva, 267
telén egy Arminiumban kiállított hajórajon újabb két követség indult útnak. Az
egyiknek, Marcellus Cocles vezetésével, a Balkán népeivel, a másiknak pedig
Tertius Nepos irányításával a kisázsiai
népekkel való kapcsolat felvétel volt az úti célja. Ez a követség csak nagyon
lassan tudott haladni, mert a többi római család, és a görög városok hajóhadai
miatt a terület háborús övezetnek számított. Márpedig Flavius továbbra sem
akarta, hogy belerántgassák. A késlekedést ellensúlyozta valamelyest, hogy
Herenneius Postimus Szardínia szigetén partra szállt, és sikerült szövetséget,
valamint kereskedelmi szerződést kötni a punokkal. Térkép információért még
4450 dénárt sikerült a küldöttségnek kialkudni. A pénzt infrastruktúrába
fektették. Tervbe vették például az umbriai úthálózat fejlesztését.
Hírek érkeztek, hogy az örmények hadi állapotba kerültek
a Szeleukida birodalommal. Flavus jobban szerette volna, ha béke honol azon a
vidéken, ahova küldöttsége igyekszik, de az arany középút megtalálása a két fél
között, búsás haszonnal kecsegtette őt.
Északon és Nyugaton még béke honolt, de Quintus csapatai
már elindultak hajóikon, hogy megtörjék a csendet. Quintust elkísérte a már
felnőtté vált egyetlen gyermeke, Amulius Julius. A környék békéjének
megtörésében azonban megelőzték őket a germánok és a britek, amikor 266 nyarán
egymásnak estek. A Juliusoknak végül is nem jött rosszul, mert így a gallok
remélhetőleg nem számíthatnak majd egyik népre sem. Ha pedig mégis, akkor
remélhetőleg az egyikük a Juliusok mellé áll. Legalábbis ebben reménykedtek.
Bár időben partra szállt a sereg, és az ostrom
megkezdésével határidőre elfoglalhatták volna Narbo Martiust, de a vezetés
tétovázott. El akarták kerülni a háborút, és inkább pénzért szerették volna
megvenni a tartományt. De a család anyagi helyzete még azt sem engedte meg,
hogy egyáltalán megpróbálják a vételt. Gyakorlatilag teljesen feleslegesen
elvesztegettek fél évet. Hiába kezdte meg Quintus az ostromot 265 nyarán, a
város megrohamozására csak 265 telén kerülhetett sor. Így a szenátus által
meghatározott feladatokat nem sikerült a megadott időre végrehajtani. De azért,
ha már ott voltak, és a szükséges ostromgépek elkészültek, végrehajtották a
rohamot. Nagyon nem is várhattak vele, mert már kezdtek gyülekezni a gall
csapatok.
(Erőviszonyok Narbo Martius ostrománál)
Quintus három faltörő kost építetett a fa palánkkal
körbevett város ellen. Ezek a főleg fából készült, kerekeken guruló házakra
hasonlító harci eszközök ideálisak voltak fa véd művek ellen. Mozgásuk
nehézkes, mindegyiket egy-egy manipulus gurította oda egészen közel a falhoz,
majd a belsejében fel függesztett gerendát a fal felé mozdítva, a végén
kialakított kos fejjel elkezdték döngetni. Elég nagy erőt tudott kifejteni, de
azért kitartó döngetésre volt szükség a megfelelő eredményhez. Kőfalak esetén
inkább csak a kapuk bedöntésére használták, mert a kő túl kemény volt
neki. Bár a működtető személyzetnek nyújtott
némi fedezéket, ennek ellenére egy megfelelően összpontosított, ügyes íjász
alakulat tüzes nyílvesszőivel felgyújthatta, mielőtt a falhoz ért volna. Ez
különösen a nagy falmagasságú városoknál fordulhatott elő, ahol az íjászok már
messzebbről tűz alá vehették.
(A faltörő kos szerkezete. Ilyeneket
használtak Narbo Martius ostrománál. Elől a gerenda végén látható a kos fej. )
De itt nem volt magas fal, csak egy egyszerű palánk.
Quintus tehát nyugodtan útnak indíthatta faltörő kosait, hogy törjék be a
kaput, és még két helyen a palánkot. Először a kapu adta meg magát. A
hastatusok félre lettek állítva, és a helyüket íjászok vették át. A főtér felől
érkező gall hadicsapat állást foglalt a kapuval szemben. Az íjászok azonban
arra kényszeríttették őket, hogy visszahátráljanak a főtér felé. Ezt látva
Quintus a kapu hastatusait a közben bal oldalon betört palánkhoz küldte, és a
résen keresztül a városba vezényelte őket. A gall hadicsapat ezt látva
ellentámadásba lendült, és az időközben a jobb oldali rést ütő hastatusok
dárdái, valamint az íjászok nyílvesszői sem kényszeríttették meghátrálásra
őket. Quintusnak be kellett küldenie a városba a triarikat, hogy segítsenek a
bent lévő hastatus manipulusnak, amely komoly veszteségeket szenvedett. De
közben még a jobb oldali résnél lévő hastatus manipulust is a gallok hátába
rendelte, illetve az íjászokkal állást foglaltatott el a főtér és a harcolók
között félúton. A triarik segítsége, és a másik hastatus manipulus háttámadása
megtette a hatását, és a gall hadicsapat miután vezére, Prasutagus parancsnok
elesett, megfutott. Egyenesen az íjászok felé tartottak. Már éppen elérték
őket, mikor az íjászok egyetlen sorozattal bevégezték a gallok sorsát.
(A bal oldali résen történt behatolás után
kialakult küzdelem.)
Miután a falakon ütött rések így biztosítva lettek,
serege többi részével is benyomult Quintus, és a főtérre vezető domb alján
gyülekeztette a csapatait. Megállapította, hogy a főtér védelmét szintén egy
hadicsapat látja el. Innentől kezdve apja taktikáját próbálta érvényesíteni.
Bár nem tagadta meg hevesebb természetét, mikor gyorsított az eseményeken.
Igaz, hogy ő maga nem volt jelen apja és öccse csatájánál, de a történteket
ismerte. Az általa túl lassúnak tartott módszeren annyit változtatott, hogy a főteret
védő gallok mögé küldte a velites csapatát. Így elölről az íjászok, hátulról a
velitesek tizedelték őket. Majd miután ezek a csapatok kilőtték összes
nyílvesszőjüket, és eldobták az összes dárdájukat, hastatusokkal vetette két
tűz közé a szerencsétlen gallokat, akik mindegy szálig ott pusztultak a
főtéren. De nem járt sokkal jobban a lakosság sem. Quintus az ellenséges
területen nem akart lázongó várost tudni maga mögött, ezért megengedte a
katonáknak, hogy fosztogassanak, és irtsák a lakosságot. A gall imahelyeket
leromboltatta, és Jupiternek szentelt templomot építetett helyette.
(Lemészárolt gall harcosok holttestei Narbo
Martius főterén.)
Quintus eljárása kegyetlennek tűnhet, de indokolt volt. A
város megrohamozásakor is a közelben tartózkodott Belenus gall vezér serege.
Nem olyan messze pedig egy még erősebb, nagyobb gall sereg gyülekezett. Ha a
kettő egyesül, és ostrom alá veszi Narbo Martiust, a város elveszik. Hogy
elkerülje a nagy túlerő elleni küzdelmet, Quintus a betörésnél 50%-os veszteséget
szenvedett hastatus manipulust és fiát a városban hagyva kirontott Belenusra. A
két sereg felállása elvileg a rómaiaknak kedvezett, mert a gallok egy teknő
szemközti lejtőjének oldalán, míg a rómaiak a szemközti partoldalon álltak. De
a gall sereg balra esett a rómaiaktól, így azoknak változtatni kellett az
arcvonal irányán.
(Belenius seregének felállása a teknő másik
oldalán.)
Quintus az íjászokat előre küldve megpróbált olyan állást
felvenni, hogy a partról lőhessék a gallokat. Csakhogy a gall vezéri és a
könnyű lovasság ellentámadást indított. A gall gyalogság szintén rohamra indult
utánuk. Az éppen felvonuló rómaiak esetében nem beszélhetünk hadrendről. Quintus két hastatus manipulust előre
küldött, hogy fogják fel a gall vezéri lovasság rohamát. Sikerült is
feltartóztatniuk, de csak súlyos veszteségek árán. Az egyik manipulus a csata
alatt 75%-os veszteséget szenvedett. A gall könnyűlovasság a sikeresen
kikerülte a küzdőket, és a hastatusok mögött tovább üldözte az íjászokat. Itt
vesztették el az ütközetet. Ha az íjászok helyett a vezéri lovasságnak segítve
felszámolják a két manipulust, amelyikből az egyik így is megfutott, és csak
távolabb szedte újra össze magát, akkor a csatát megnyerhették volna. Így
azonban a könnyűlovasok pont az érkező triarik elé kerültek, akik oldalba
kapták őket. A három gall hadicsapatból álló gyalogság is megérkezett a
rómaiakhoz, de ekkora már az összes manipulus harcba állt ellenük. Nem
férhettek hozzá a hátrébbálló velitesekhez és íjászokhoz. Belenus gall vezér is
megfutott a könnyűlovasság után. A gyalogság még tartotta magát, de mikor
Quintus és kísérete is közéjük rontott, ráadásul a triariik a hátuk mögé
kerültek, soraik felbomlottak, és menekülni kezdte. Ám a római lovasság, a
velitesek és az íjászok elől elfutni nem tudtak. A teljes gall gyalogság
elpusztult a harcmezőn. Belenus a lovasság maradékával visszavonult egészen
Massilia városáig. Quintus pedig hadával győzelmesen visszavonult Narbo
Martiusba. A veszteségek időben történő pótlásáért küldöncöt menesztett
Arretiumba az apjához.
(Quintus és Belenus ütközete számokban.)
A küldönc éppen idejében hagyta el a várost, amit nem
sokkal később Gerteyrn parancsnok egy addig nem látott méretű gall haderővel
ostrom alá vett. Itt látszik Quintus azon helyes cselekedete, hogy nem engedte
Belenus hadával egyesülni. A helyzet azonban így sem volt rózsás. Segítségre,
egyenlőre nem számíthattak. A család itáliai birtokait ugyan nem támadták a
gallok, de Észak-Itáliában is csapatmozgások voltak megfigyelhetőek.
Valamikor ebben az időben történhetett meg a
kapcsolatfelvétel a numidákkal. Sajnos pontos információk nincsenek erről a
tárgyalásról. Annyit tudunk, hogy szövetség és kereskedelmi szerződést sikerült
kötni. De azt nem, hogy sikerült-e térképekért pénzt szerezni a Juliusoknak.
Eddigi ismereteink szerint biztosan megpróbálták. Valamivel több információnk
van a görög és makedón tárgyalásokról. A két tárgyalás közvetlenül egymás után
zajlott, mert Marcellus Cocles, aki partra szállt görög földön, egy makedón követtel
is találkozott. Mindkét néppel sikerült szövetséget és kereskedelmi szerződést
kötni, illetve a görögök 6050 dénár, a makedónok pedig 5 év alatt 5000 dénár
kifizetését vállalták a térkép információkért cserébe. Sajnos a tárgyaló
partnereinek nevét Marcellus Cocles nem tartotta érdemesnek feljegyezni,
mielőtt szárazföldön tovább indult volna a balkán belseje felé. A görög
szövetség kihatott a többi római családra is, hiszen a Juliusokra való
tekintettel tűzszünetet kellett kötniük a görögökkel. Flavius Julius tudta,
hogy a tűzszünet rövid lesz.
A 264-es év sem indult unalmasabbnak, mint az előző. A
szenátus elrendelte, hogy vonják blokád alá az észak-itáliai Patavium
kikötőjét. Az utolsó határidő 263 nyara. Flavius Julius megkönnyebbülhetett,
mikor ezt a feladatot kapta. Narbo Martius kései bevételéért a szenátus akár
újabb frontot nyithatott volna nekik. De Patavium kikötője jó feladat. A
Juliusoknak is érdekük, hogy a gallok ne tudjanak kereskedni egyetlen földközi
tengeri kikötőjükön keresztül. Bár elvileg lehetséges a szárazföldi blokád, az
erős gall seregek miatt Flavius a tengeri blokád mellett döntött, és három
kétevezős soros hajóraj felállítására adott utasítást Umbriában.
(Patavium kikötője az umbriai Arminiumhoz
viszonyítva. Arminium kikötőjében már ott horgonyoz az első hajóraj.)
Vibius Julius fiának, Manniusnak a vezetésével három
hastatus manipulus és egy lovas centuria indult útnak Narbo Martius felé. Ám az
ostromlottak nem várhattak. Vindex gall vezér ugyanis közeledett az ostromló
sereghez. Vindex az egyik leghíresebb gall vezér hírében állt. Quintus ismét
gyorsan döntött, és kitámadt a városból. Seregét két részre osztotta. Fiát két
körülbelül 50%-os hastatus manipulussal a galloknak a városhoz legközelebbi
szárnyára nyíló kapunál hagyta. Szintén ide vezényelte az íjász csapatot is,
akik egyből elkezdték nyugtalanítani a falakon belülről a már említett gall
szárnyat. Quintus a sereg többi részével egy másik kapun kivonult, és a gallok
felé nyomult. Mikor a velitesek, akik az első sorban álltak a dárdáikkal
elérték a gall sereget, megállt. Ekkor kellett szembesülnie azzal a kellemetlen
ténnyel, hogy a gallok is rendelkeztek ilyen egységgel, és elég jelentős
veszteségeket okoztak a veliteseknek. Quintusnak csak egyetlen választása maradt,
a gall sereg megrohanása. Haladéktalanul ki is adta a parancsot. Ám a
legyengült római manipulusok nem tudták úgy megszorongatni a gallokat, hogy
azok a város melletti szárnyukat is harcba vessék. Quintus mindent egy lapra
tett fel, amikor kíséretével a római jobbszárnyat megkerülve, és a gall
arcvonalon a szárny mozdulatlansága miatt nyílt rést kihasználva, oldalba kapta
a gall középhadat.
(Római lovasság támadja a gall gyalogságot a
kitörésnél.)
A hadmozdulat csak félig érte el a célját. A gall
szárnyat alkotó egyik hadicsapat ugyan elhagyta a helyét, hogy a rést lezárja,
és a római lovasságot hátba támadja, de a másik továbbra is ott maradt a
kapunál. Nem volt mit tegyen, Amulius Juliusnak ki kellett törnie, ha nem
akarta, hogy az apja és a csata elvesszen. Az ifjú római örökölhette apja
temperamentumát, mert a lovasságával átvágott a gall hadicsapaton, és hátba
támadta az apját szorongató másik hadicsapatot. A kísérete által szétzilált
hadicsapat rövidesen megfutott a két manipulus elől. Akárcsak annak a
hadicsapatnak a harcosai, akik az apját akarták bekeríteni, de most őket fogták
közre. A csata másik lényeges monentuma az volt, hogy Gerteyrn parancsnok és
könnyűlovassága pont a triarikkal került szembe, És fennakadtak a lándzsákon.
Maga Gerteryn is a halottak között volt, lovassága pedig megfutott. Ez a két
tény törvényszerűen a gall gyalogság megingásához, és fejvesztett meneküléséhez
vezetett. A rómaiak, különösen a lovasok igen kitettek magukért az üldözés
során. Nem sikerült mindenkit lemészárolniuk ugyan, de annyira szétverték a
gall sereget, hogy azt összeszedni még egyszer képtelenség volt. Ám nagy árat
fizettek érte. A római sereg a folyamatos ütközetek után talán az eredeti
létszámának a felét sem érte el.
(Quintus Julius a menekülő gallok üldözése
közben)
Amulius Julius a csatában bebizonyította, hogy méltó
apjához, méltó a római neveltetéséhez. De milyen is volt ez a római neveltetés?
A gyermekek nevelése körülbelül 15 éves korukig tartott. A cél az volt, hogy a
fiú jó polgár és apa, a leány pedig jó anya legyen. A fiúk a születésük utáni
kilencedik, a lányok a nyolcadik napon kaptak nevet. 7 éves korukig mindkét
gyermeket az anyja nevelte, ezután viszont az anya továbbtanította leányát a
háztartáshoz szükséges fogásokra, a fiú pedig az apja közvetlen nevelése alá
került. Tőle tanulta meg az írás-olvasást, számolást, gazdálkodást. Komoly
gondot fordítottak a testedzésre, gyakorolták az úszást, futást, birkózást,
súlydobást, vívást. Miután a fiúgyermek nagykorúvá vált, az apja a fórumon
beíratta a polgárok névjegyzékébe. Ezután részt vehetett a nyilvános életben.
De az apai felsőbbség megmaradt, ellentétben a leány testvérrel, aki
férjhezmenetele után kikerült alóla.
Quintus mint az eddigiekből látható volt, nem tartozott a
lassú, folyton védekező hadvezérek közé. Ennek legközelebbi jelét akkor adta,
mikor a már korábban említett Windex gall vezért támadta meg. Pontosabban nem
ő, hanem ezt a feladatot a fiára bízta. A gall vezér és kísérete egy kis
szorosnál állt, Narbo Martiustól északkeletre. Egy velites csapatot és egy
hastatus manipulust küldött Windex hátába, hogy ne tudjon elmenekülni. Szemből
pedig Amulius Julius támadta meg egy íjász csapattal, és egy hastatus
manipulussal.
(Amulius Julius, Quintus Julius fia.)
Amulius Julius hibázott. Nem vette figyelembe Windex
tapasztalatát. Túl közel ment hozzá, és az elől álló íjászoknak nem volt idejük
a hastatusok mögé vonulni. Ez miatt kézi tusára kényszerültek, és hiába
segítettek nekik a hastatusok, a szinte védtelen íjászok komoly veszteséget
szenvedtek. Az a velites és hastatus, amelyek hátulról támadtak, túl messze
voltak, hiába futottak, nem érhettek oda időben. Amulius, hogy hibáját
jóvátegye, kíséretével maga is a gallokra rontott. Így együttes erővel sikerült
legyűrni a gallokat. Wendix gall vezér az utolsóként esett el. Ha sikerült
volna átvennie Gerteryntől a gall sereg irányítását, a rómaiak helyzete
valószínűleg tarthatatlanná vált volna.
(Windex gall hadvezér)
Az év első fele a gallok számára diplomáciailag is
felemás volt. Azt ugyan meg tudták akadályozni, hogy a Julius család
szövetségre lépjen az ibérekkel, de a kereskedelmi szerződés megkötését, ami
tulajdonképpen a követjárás talán legfontosabb célkitűzése lehetett, nem
tudták. Mindez a követség vezetőjének, Herennius Postumiusnak volt köszönhető,
aki az alkudozások során az ibér fenyegetőzések ellenére is szilárdan
képviselte a Juliusok érdekeit.
A gall törzsek nem adták fel. Még ez év telén Tincommius
kapitány ostrom alá vette Narbo Martiust. Két nehézfegyverzetű kardos, és három
könnyűfegyverzetű hadicsapattal rendelkezett. A seregén kívül még 6 csapatnyi
gall erőről tudtak a rómaiak, amelyek szintén a tartományban tartózkodtak. Ha
ezek egyesülnek Tincommius seregével, a rómaiak kritikus helyzetbe kerülnek.
Ráadásul Vibiushoz Segestába olyan hírek érkeztek, hogy Brenus a gall
törzsszövetség vezetője elhagyta Észak-Itáliát. Azt nem tudjuk, hogy ez utóbbi
információ eljutott-e Quintus Juliushoz. A régebbről fennmaradt cselekedetei
alapján valószínűsíthetjük, hogy mindenképpen kitámadott volna. Mint ahogyan
meg is tette.
Erre 263 nyarán került sor. Az Itáliából érkező felmentő
sereg partra szállt, és elindult a város felé. Azonban rosszul manőverezett, és
így a csatában nem tudott részt venni. Mannius Julius ennyivel rosszabb
hadvezér lett volna a többi Juliushoz képest?
Koránt sem. Quintusnak az ütközet után az apjához írt beszámolójában
felvetette, hogy ha a felmentő sereget Mannius Julius vezeti, és nem egy
kapitány, akkor biztosan odaért volna az ütközethez. Mi lett Mannius Juliussal?
Szinte bizonyosak lehetünk benne, hogy ő maga nem szállt partra, és a
hajórajjal egyből visszautazott Itáliába. Egyenlőre nem került napvilágra olyan
információ, amelyből kiderülne, hogy mikor indult, és érkezett vissza, de két
éven belül, mint az itáliai sereg parancsnokaként említik. Ez a lépés lehet,
hogy megerősítette Itália védelmét egy jó képességű, nagy reménységű parancsnok
személyében, de Quintus Julius így létszámhátrányba került.
Az előbb említett, Quintusnak Flavius Juliushoz írt
beszámolójából nem derül ki, hogy a kitörés megindításakor tisztában volt-e a
segítség elmaradásával. Ha nem, akkor gyorsan cselekedett. Kettéosztotta
seregét. Saját parancsnoksága alatt tartotta az íjászokat, és a két legerősebb
hastatus manipulust, és a gall seregre nyíló kapu mögött foglalt állást velük.
A többi egységet a velitesekkel és a tartományban élő gallok közül toborzott
hadicsapattal együtt fiára bízta azzal, hogy egy oldalsó kapun kivonulva vonja
el a gall sereg figyelmét a kapuról. Először azonban le akarta csökkenteni a
gall sereg fölényét, ezért az íjászoknak a hozzájuk legközelebb álló balszárny
lövését rendelte el. Az íjászok - állítólag - az itt tartózkodó
nehézfegyverzetű gyalogosoknak körülbelül a felét lenyilazták.
(Quintus Julius íjászai lövik a gall
balszárnyat.)
Amulius Julius ez idő alatt az oldalsó kapun kivonulva,
hadrendbe állt. Elől a velitesek, majd a gyalogság, és hátul ő maga a
lovassággal. Tincommius észlelte a feléjük tartó sereget. Quintus már egyszer
hasonló taktikával végrehajtott egy kitörést. A gall parancsnok nem akart két
tűz közé kerülni. Quintus beszámolójából legalábbis erre lehet következtetni,
ugyanis abban az szerepel, hogy mindösszesen egy hadicsapatot küldött először
Amulius ellen, a többit a helyén tartotta. A hadicsapat rohamot intézett a
velitesek ellen. Ám eléjük érve bekerültek a hastatusok pilumjainak
hatósugarába, és a velites dárdák, valamint a pilumok visszavonulásra kényszeríttették
őket. Quintus kiemeli, hogy ez a visszavonulás rendezett volt, nem pedig
menekülés jellegű.
(Itt még csak a könnyű velites dárdák fogadják a
gallokat.)
Amulius tovább nyomult előre. A gallok
tartani akarták magukat ahhoz, hogy a várost szemmel tartsák, ezért Tincommius
a balszárny hadicsapatát és nehéz gyalogosát a helyén tartotta, a többivel,
köztük a visszavonult hadicsapattal Amulius ellen indult. A gall csapatok nem
egyszerre érték el a római arcvonalat, hanem egymás után. Most azonban az élen
haladó gallok már nem hátráltak meg a dárdák elől, valószínűleg azért, mert a
többi gall csapatot a hátuk mögött tudták. A velitesek nem tudtak időben
hátrahúzódni, ezért közelharcba voltak kénytelenek bocsátkozni. Amulius még a
kézitusa kialakulása előtt észlelte a problémát, és a zsoldos hadicsapatot a
velitesek megsegítésére küldte. Így alig valamivel az ellenség odaérése után
már meg is szilárdították a védelmet. Az első hadicsapat fennakadt a római
sorokon. Elszámolták magukat, a többi gall csapat még hátrább járt. A rómaiak
jobbszárnya oldalba kapta a gallokat, és a többi gall megérkezéséig fel is
morzsolták.
(Amulius seregteste könnyen felmorzsolta a gall
hadicsapatot.)
Tincommius hibát követett el, mikor
engedte a csapatokat egymás után támadni. Bár az is lehet, hogy ismerve a
gallok harci fegyelmezetlenségét, nem is kértek rá engedélyt. Tincommiusnak a
rohamban még résztvevő két csapata már nem volt akkora erő, hogy elsöpörje az
eddigi részsikerektől lelkes római csapatokat. Hatalmas adok-kapok kezdődött,
amelyben mindkét vezér kivette a részét. Amulius testőrsége a csata előtti
létszám egyharmadára csökkent. Ő maga is veszélybe került. Ám jó érzékkel
kivonta magát a küzdelmekből. Tincommius ezt nem tehette meg. A gall balszárny
látva társaik nehéz helyzetét elhagyta a helyét, és a segítségükre sietett.
Quintus csak erre várt. Mikor a gallok kellően eltávolodtak a várostól, utánuk
vetettem magát. A római hadvezér jócskán megelőzte a hastatusait, de így is
csak azután érte utol őket, miután azok már harcban álltak Amulius csapataival.
Tincommius nem tudta elkerülni, hogy két tűz közé kerüljön. Meg is lett ennek
ránézve a szomorú következménye, ugyanis harcosai nem bírták a kettős nyomást,
és megfutottak. Az üldözéskor Amulius ismét ténylegesen bekapcsolódott a
harcba, és apja testőrségével közösen a menekülő nehézfegyverzetű gallok között
iszonyú pusztítást végzett. Quintus beszámolója szerint valamivel több, mint
két tucat gall tudott elmenekülni. Tincommiusnak nem sikerült, ő a harctéren
maradt.
(Quintus Julius sikeres rohama az ellenség hátába, a
gallok tömeges megfutását okozta.)
Ez a csata igen
figyelemre méltó abból a szempontból, hogy a gallok először próbáltak
fegyelmezettek maradni, először próbáltak harcászatilag felnőni a rómaiakhoz. Ezt
azonban megakadályozta a szokásosnak mondható fegyelmezetlenség. Olyannyira,
hogy a szokásos mészárlásba torkollott. A római csapatok nem szenvedtek
jelentős veszteségeket. Ám az, hogy a gallok legalább megpróbáltak
fegyelmezettebbek lenni, mint szoktak, intő jel. Quintus, aki a csata jelentős
részének tétlen szemlélője volt csupán, jól láthatta mindezt, és az apjának írt
beszámolójában figyelmeztet is rá.
(Tincommius hiába próbálta meg fegyelemre bírni a gall
csapatokat.)
A csata után az Itáliából érkezett
segítség bevonult a városba. Quintus hála az új manipulusoknak összevonhatta
egymással a csaták során kivérzett, de tapasztalt manipulusait. És a többi,
Tincommius seregén kívüli gall csapat is eltűnt a város környékéről. Megjelent
viszont egy helybéliekből álló rabló horda közvetlenül Narbo Martius mellett. A
tél folyamán Quintus kitámadott rájuk, de azok nem fogadták el a kihívást, és
visszavonultak. Ez teljesen logikus lépés volt a részükről. Csak azt nem vették
számításba, hogy a rómaiak utánuk mehetnek. Quintus az újonnan érkezőkre bízta
a rablókkal való leszámolást. Placus kapitány vezetésével a gall zsoldos
lovasság, valamint két újonnan érkezett manipulus, az íjászokkal megerősítve
támadott ki rájuk. A római katona harci értékét jól jellemzi, hogy bár 100
fővel kevesebben voltak, mint a rablók, a csata mint két egyenlő erejű had
összecsapásaként maradt meg a köztudatban.
Az ütközet egy erdős, fás területen
zajlott le. Placus a julius hadaknál szokás szerint először az íjászokkal
lövette ki a nyílvesszőket, melyek a vezér és paraszti kísérete közé csapódtak
be. A nyílvesszők kifogyása után patt helyzet alakult ki. A rablók vezére még
életben volt, és a fák között még egyéb csapatok is bujkáltak, melyeknek pontos
helyéről és erejéről nem tudtak semmit. Placus nem akarta a friss hastatusokat
bele masíroztatni a csapdába. Ezért úgy döntött, hogy a lovassággal balra
elterelő hadműveletbe kezd. A trükk bevált. A parasztok előtt két hadicsapat
jelent meg, és fordult a lovasság felé. A rablók vezére, Cogidobnus kapitány a
legelemibb harcászati szabályokkal sem lehetett tisztában, különben nem tőrt
volna ki a parasztjaival a hadicsapatok mögül, és nem támadta volna meg a
lovasságot. Placus azonnal a gall balszárny ellen küldte a hastatusokat, míg
maga felvette a harcot a parasztokkal. A másik hadicsapat hiába sietett a
hastatusok által szorongatottak segítségére, Placus hamar végzett a
parasztokkal, Cogidobnus megfutott. A római kapitány nem üldözte őket, hanem hátba
támadta a másik hadicsapatot. Általános lett a zűrzavar, és a menekülés. Placus
igazán elemében volt. Fürge gall lovasai a csata után elhelyezett emlékkőre
írtak szerint az összes rablót levágta menekülés közben, köztük Cogidobnust is.
(A csata döntő pillanata:
Cogidobnus Placus lovasságára támad, közben a hastatusok megindulnak a rablók
balszárnya ellen.)
Körülbelül ezzel a
csatával egy időben sikerült felvenni a kapcsolatot a germánokkal, és az
egyiptomiakkal. Mindkét nép hajlandó volt szövetséget és kereskedelmi kötni a
Julius családdal. A germán kapcsolatnak a gallok elleni esetleges közös
fellépés érdekében, míg Egyiptommal inkább a gazdasági kapcsolatok erősödése
volt a fő célja.
A 263-as év a nagy
győzelmek mellett vereséget is hozott a Juliusoknak. A tengeri debütálás
ugyanis nem a legjobban sikerült. Augustus admirális három két evezősoros
hajóhadával megtámadta a gallok adriai flottáját. Két egyenlő haderő csapott
össze, de a gallok négy hajóraja kisebb, és fürgébb hajókból állt. Augustus
admirális vereséget szenvedett. Csak 262-ben merészkedett vissza, ekkor viszont
a frissen felszerelt, Luca admirális által parancsnokolt hajórajjal közösen már
vereséget mértek a gall flottára. Luca admirális előtt nyitva volt az út
Patavium kikötőjének blokádolásához, amit haladéktalanul ki is használt. Még
éppen belefért a szenátus által megszabott időkorlátba. Ezért a szenátus 1000
dénár jutalmat, és elismerését fejezte ki. Ha nem is könnyen, de a Juliusok
biztosították az uralmukat az Adria északi vizein. A Juliusok hajóhada ekkor
még csak a két evezősoros, úgynevezett bireme hajókból állt. A bireme egy kis
gálya volt a hajóorrán vágósarkantyúval. Hajtóerejét vitorla és két sor evező
biztosította. Gyors, és fordulékony volt. Ám a később elavulttá vált a három
evezősoros Triremek mellett.
(Patavium kikötőjét sikerült időben blokád alá venni.)
A 262-es év nem a szárazföldi csaták
éve volt. Narbonensis tartományban nem tartózkodtak gall csapatok. Ami
seregmozgás volt, az Észak-Itáliában történt. Az egész azzal kezdődött, hogy
Vibius kiment a határhoz őrtornyot építeni. A torony építése nem sikerült,
ráadásul a csak saját kíséretével lévő kormányzót két, nálánál erősebb gall
csapat elvágta Segestától, és a várost fenyegették. A rómaiak gyorsan lereagálták
a helyzetet. Mannius Julius vezetésével erős sereget indítottak útnak, amely
elállta az utat a város és a gallok között. Vibius pedig gall területet
érintve, és közben zsoldosokat toborozva a félsziget belseje felé indult.
Diplomáciailag is felemás lett az év.
Egyfelől a Szeleukida birodalommal, és a trákokkal sikerült szövetséget és
kereskedelmi egyezményt kötni, másfelől a Szenátus és a Scipio család hadi
állapotba került a punokkal, így a velük való szövetség megszűnt.
A következő év viszont már mozgalmasabbra
sikerült. Már az elején gondot okoztak a Narbo Martius környékén portyázó
kisebb gall csapatok. Ezért Amulius Julius a három új hastatus manipulussal, a
gall zsoldos lovassággal, és az íjászokkal tisztogató hadjáratba kezdett.
Először Berdic és Tasciovannus kapitányok alig 200 emberét támadta meg a
várostól délre. A két gall kapitánynak nem maradt ideje egyesíteni a két
portyázó csapatot. Berdic embereit Amulius lövetni kezdte az íjászokkal. A
kapitány, és pár gall lovasa holtan esett össze. Hadicsapata viszont
elkeseredett támadást intézett a rómaiak ellen. Ám a nyílvesszők, és a pilumok
megfutamították őket, a gall zsoldos lovasság pedig mindegy szálig levágta
őket. Tasciovannus nehézfegyverzetű gyalogos csapata nem érhetett oda időben,
hogy segítsen. Ám vad elszántsággal támadtak a gall zsoldos lovasság irányába.
Ám így két tűz közé kerültek. Egyfelől a lovasság, másfelől a hastatus
manipulusok fogták halálos szorításba őket, ahonnan senkinek sem volt
menekvése. Valamiért fontos lehetett ez a győzelem a rómaiaknak, mert
emlékhelyet építettek a tiszteletére.
(Tasciovannus gall kapitány csapatát közre veszik a római
csapatok.)
De Amulius nem állt meg. A közelben
tartózkodott még Enestinus gall kapitány egy hadicsapatból, és egy nehéz
fegyverzetű gyalogos csapatból álló serege. Amulius fölényének tudatában,
minden teketória nélkül megtámadta. A gallok egy dombháton álltak fel, amire a
rómaiaknak fel kellett kapaszkodni. Ezt könnyedén megtehették, mert a gallok
nem akadályozták meg őket ebben. Mikor lőtávolba értek, a római íjászok tűz alá
vették a nehézgyalogos csapatot, amire egy ellentámadással válaszoltak. Ám a
nyílvesszők és a pilumok menekülésre kényszeríttették a nehéz gyalogosokat. A
rómaiak nem üldözték őket. Távolabb a menekülő gallok összeszedték magukat, és
újabb rohamra indultak. Az eredmény ismét kudarc lett. Most már végleg
megfutottak a nehéz gyalogosok. Amulius
jobbra kitért, hogy az üldözésükhöz kedvezőbb kiindulási pozíciót
foglalhasson el. De az üldözésről le kellett mondania, mert Enestinus kapitány
hadicsapatával megrohamozta a kíséretét. Ezáltal viszont a gall zsoldos
lovasság akadálytalanul a nehézgyalogosok után vethette magát. Amulius résen
volt, és gyalogságát a felé rohamozó hadicsapat oldalába vezényelte. A küzdelem
rövid volt. A galloknak esélyük sem volt. És mire Amuliusék Enestinust és
hadicsapatának tagjait mind egy szálig levágták, addigra a nehézgyalogosok
sorsa is beteljesedett a honfitársaik által.
(Enestinus hadicsapata
megfutott. A távolban a gall zsoldos lovasság már végzett a nehézgyalogsággal.)
Az év végére
Észak-Itáliában Vibius nehéz helyzetbe került. A gallok erősen beszűkítették a
mozgási lehetőségét. Az üldözői miatt nem térhetett vissza Segestába, egy másik
erős gall sereg pedig elállta Arretium felé az utat. Csak tovább a határ
mentén, Arminium irányába menekülhetett. A másik lehetőség a táborba szállás,
és ott átvészelni a nehéz időket. Ez utóbbi eléggé kockázatos megoldás,
figyelembe véve az erős gall katonai jelenlétet a térségben.
(Vibius Juliust nehéz
helyzetbe hozták a gallok.)
Vibius a szorult helyzetéből 261 végén
került ki. Ekkor Mannius a gallok hátába kerülve, megtámadta Ambiorix kapitány
fele akkora seregét. Mannius előre állította két velites alakulatát, majd utána
két sorban a hastatusokat, őket a lovasság, majd egy hadicsapat követte. Ez
utóbbi valószínűleg, mintegy végső hadászati tartalékot képezett, és az
esetlegesen az arcvonalat megkerülni szándékozó gallok feltartóztatására
szolgált. Vagy csak nem akart, vagy nem mert gallt gallra uszítani. . . Egy
biztos. Észak-Itália földjén még nem állt egymással szemben két ekkora római és
gall sereg.
(Mannius Julius mélységben állt fel.)
Mannius a zárt hadrendet fenntartva indult meg a gall sereg
felé. A gall sereg tanácstalan volt. A velitesek dárdái elől kitérve
visszavonulást kezdett. Valószínűleg azt a célt szolgálta ez a manőver, hogy
Mannius seregének zárt hadrendje felbomoljon. Erre abból következtethetünk,
hogy amikor a római sereg továbbra is rendezetten nyomult előre, akkor a gallok
felhagyva eredeti szándékukat, visszafordultak, és újra harci pozíciót vettek
fel. Méghozzá elég közel a római sereghez, amit Mannius azonnal megállított. A
közelséget jól példázza, hogy a jobb szárnyon álló hastatusok pilumjai elérték
a gall balszárnyon álló csapatokat. A gall balszárny széle egyébként túlnyúlt a
római arcvonalon, ezért Mannius feljebb és jobbra vezényelte a hadicsapatot.
(A gall sereg újra felfejlődése, amely után a balszárnya
túlnyúlt a római arcvonalon.)
De ezen a napon nem lettek véresek a gall zsoldosok fegyverei.
Nem került sor közelharcra. Miután a gallok látták, hogy nem tudnak mit kezdeni
a rómaiakkal, megkezdték az elvonulást. Mannius óvatos volt, ezért csak azután
indult meg utánuk, hogy a gallok lovassága már nem fog visszafordulni. Mannius
talán túl óvatos is volt. A hátul felállított lovassága elég későn érte utol a
gyalogosokat. Csak a két utolsó csapatot tudta megsemmisíteni. A gall sereg
viszont elkerülte a megsemmisítést. Mondjuk mentségére szólhat, hogy állítólag
a gallok elvonulása meglehetősen rendben zajlott. De a lényeg, hogy Vibius
kiszabadult szorult helyzetéből. Átadta Manniusnak a két gall hadicsapatát,
majd elindult haza azon az úton, amelyiken annyira megkergették korábban.
Útközben nem hagyta ki a lehetőséget, hogy a határon létesítsen egy őrtornyot.
(Mannius Julius talán egy kicsit túlzott óvatossága miatt
a gall sereg elkerülte a megsemmisítést.)
Ugyan ebben az évben Amulius Julius megtisztította Narbonensist
a galloktól. Az utolsó kis gall sereg, amely két csapatból állt mindössze,
látszólag felvállalta a csatát, ám a római sereg közeledtére visszavonulót
fújt, és Amulius hiába rohant előre a lovassággal, nem érhette őket utol.
Ezután seregét visszaküldte apjához Narbo Martiusba, ő maga pedig tovább ment,
és a Pireneusok lábánál egy őrhelyet létesített, amely a hágót tartotta
szemmel. Ezután ő maga is át kelt a hágón, és felfogadott egy ibér parittyás
csapatot, az íjászokat kiegészítendő.
Az évre a koronát Augustus admirális tette fel, aki a maradék
gall flottát harcra bírva megsemmisítette azt, és ezzel római hegemóniát hozott
létre az Adrián.
(Augustus admirális megsemmisítette a maradék gall
flottát, és ezzel elérte, hogy az Adrián csak római hajó legyen.)
És ez volt az az év, amikor Gaius Scriptorius Lucius Julius
szolgálatába állt, mint titkár, és első ténykedése során feljegyezte, hogy
munkaadója igen érdeklődik a kémek alkalmazása iránt, és bizalmasait ilyen
emberek felkutatására, beszerzésére utasította. A beszervezett kémek személyét
állítása szerint ő maga sem ismerte, Lucius annyira bizalmasan kezelte a
dolgot. Magáról, Gaius Scriptoriusról
nem sokat tudunk. Az emlékiratait csak a Juliusokhoz való csatlakozása után
kezdte el írni. Ebben alig pár szóval említi csak származását:
Mint fiatal plebeljus nem
sok jóra számíthattam Rómában, ahol csak úgy hemzsegtek a szenátorok körül az
írnokok, titkárok, ezért felkerekedtem, és Arminiumban, Lucius Julius
kormányzónál kértem, és kaptam munkát.
A későbbiek során elég sokat fogok hivatkozni erre a
fiatalemberre. Bár Juliusokról írt munkája itt-ott hiányos, és néhol egy kicsit
elfogult, de megfelelő szűrőn keresztül mégis alkalmas lehet arra, hogy e
rendkívüli család tetteinek mozgatórugóit megérthessük.
A Juliusok ekkor még nem sejtették, hogy ez egy laza év, egy
laza időszak volt. . .