II. Fejezet

A gallok

Egy év múlva, 267 telén egy Arminiumban kiállított hajórajon újabb két követség indult útnak. Az egyiknek, Marcellus Cocles vezetésével, a Balkán népeivel, a másiknak pedig Tertius Nepos irányításával a kisázsiai népekkel való kapcsolat felvétel volt az úti célja. Ez a követség csak nagyon lassan tudott haladni, mert a többi római család, és a görög városok hajóhadai miatt a terület háborús övezetnek számított. Márpedig Flavius továbbra sem akarta, hogy belerántgassák. A késlekedést ellensúlyozta valamelyest, hogy Herenneius Postimus Szardínia szigetén partra szállt, és sikerült szövetséget, valamint kereskedelmi szerződést kötni a punokkal. Térkép információért még 4450 dénárt sikerült a küldöttségnek kialkudni. A pénzt infrastruktúrába fektették. Tervbe vették például az umbriai úthálózat fejlesztését.

Hírek érkeztek, hogy az örmények hadi állapotba kerültek a Szeleukida birodalommal. Flavus jobban szerette volna, ha béke honol azon a vidéken, ahova küldöttsége igyekszik, de az arany középút megtalálása a két fél között, búsás haszonnal kecsegtette őt.

Északon és Nyugaton még béke honolt, de Quintus csapatai már elindultak hajóikon, hogy megtörjék a csendet. Quintust elkísérte a már felnőtté vált egyetlen gyermeke, Amulius Julius. A környék békéjének megtörésében azonban megelőzték őket a germánok és a britek, amikor 266 nyarán egymásnak estek. A Juliusoknak végül is nem jött rosszul, mert így a gallok remélhetőleg nem számíthatnak majd egyik népre sem. Ha pedig mégis, akkor remélhetőleg az egyikük a Juliusok mellé áll. Legalábbis ebben reménykedtek.

Bár időben partra szállt a sereg, és az ostrom megkezdésével határidőre elfoglalhatták volna Narbo Martiust, de a vezetés tétovázott. El akarták kerülni a háborút, és inkább pénzért szerették volna megvenni a tartományt. De a család anyagi helyzete még azt sem engedte meg, hogy egyáltalán megpróbálják a vételt. Gyakorlatilag teljesen feleslegesen elvesztegettek fél évet. Hiába kezdte meg Quintus az ostromot 265 nyarán, a város megrohamozására csak 265 telén kerülhetett sor. Így a szenátus által meghatározott feladatokat nem sikerült a megadott időre végrehajtani. De azért, ha már ott voltak, és a szükséges ostromgépek elkészültek, végrehajtották a rohamot. Nagyon nem is várhattak vele, mert már kezdtek gyülekezni a gall csapatok.

(Erőviszonyok Narbo Martius ostrománál)

Quintus három faltörő kost építetett a fa palánkkal körbevett város ellen. Ezek a főleg fából készült, kerekeken guruló házakra hasonlító harci eszközök ideálisak voltak fa véd művek ellen. Mozgásuk nehézkes, mindegyiket egy-egy manipulus gurította oda egészen közel a falhoz, majd a belsejében fel függesztett gerendát a fal felé mozdítva, a végén kialakított kos fejjel elkezdték döngetni. Elég nagy erőt tudott kifejteni, de azért kitartó döngetésre volt szükség a megfelelő eredményhez. Kőfalak esetén inkább csak a kapuk bedöntésére használták, mert a kő túl kemény volt neki. Bár a működtető személyzetnek nyújtott némi fedezéket, ennek ellenére egy megfelelően összpontosított, ügyes íjász alakulat tüzes nyílvesszőivel felgyújthatta, mielőtt a falhoz ért volna. Ez különösen a nagy falmagasságú városoknál fordulhatott elő, ahol az íjászok már messzebbről tűz alá vehették.

(A faltörő kos szerkezete. Ilyeneket használtak Narbo Martius ostrománál. Elől a gerenda végén látható a kos fej. )

De itt nem volt magas fal, csak egy egyszerű palánk. Quintus tehát nyugodtan útnak indíthatta faltörő kosait, hogy törjék be a kaput, és még két helyen a palánkot. Először a kapu adta meg magát. A hastatusok félre lettek állítva, és a helyüket íjászok vették át. A főtér felől érkező gall hadicsapat állást foglalt a kapuval szemben. Az íjászok azonban arra kényszeríttették őket, hogy visszahátráljanak a főtér felé. Ezt látva Quintus a kapu hastatusait a közben bal oldalon betört palánkhoz küldte, és a résen keresztül a városba vezényelte őket. A gall hadicsapat ezt látva ellentámadásba lendült, és az időközben a jobb oldali rést ütő hastatusok dárdái, valamint az íjászok nyílvesszői sem kényszeríttették meghátrálásra őket. Quintusnak be kellett küldenie a városba a triarikat, hogy segítsenek a bent lévő hastatus manipulusnak, amely komoly veszteségeket szenvedett. De közben még a jobb oldali résnél lévő hastatus manipulust is a gallok hátába rendelte, illetve az íjászokkal állást foglaltatott el a főtér és a harcolók között félúton. A triarik segítsége, és a másik hastatus manipulus háttámadása megtette a hatását, és a gall hadicsapat miután vezére, Prasutagus parancsnok elesett, megfutott. Egyenesen az íjászok felé tartottak. Már éppen elérték őket, mikor az íjászok egyetlen sorozattal bevégezték a gallok sorsát.

(A bal oldali résen történt behatolás után kialakult küzdelem.)

Miután a falakon ütött rések így biztosítva lettek, serege többi részével is benyomult Quintus, és a főtérre vezető domb alján gyülekeztette a csapatait. Megállapította, hogy a főtér védelmét szintén egy hadicsapat látja el. Innentől kezdve apja taktikáját próbálta érvényesíteni. Bár nem tagadta meg hevesebb természetét, mikor gyorsított az eseményeken. Igaz, hogy ő maga nem volt jelen apja és öccse csatájánál, de a történteket ismerte. Az általa túl lassúnak tartott módszeren annyit változtatott, hogy a főteret védő gallok mögé küldte a velites csapatát. Így elölről az íjászok, hátulról a velitesek tizedelték őket. Majd miután ezek a csapatok kilőtték összes nyílvesszőjüket, és eldobták az összes dárdájukat, hastatusokkal vetette két tűz közé a szerencsétlen gallokat, akik mindegy szálig ott pusztultak a főtéren. De nem járt sokkal jobban a lakosság sem. Quintus az ellenséges területen nem akart lázongó várost tudni maga mögött, ezért megengedte a katonáknak, hogy fosztogassanak, és irtsák a lakosságot. A gall imahelyeket leromboltatta, és Jupiternek szentelt templomot építetett helyette.

(Lemészárolt gall harcosok holttestei Narbo Martius főterén.)

Quintus eljárása kegyetlennek tűnhet, de indokolt volt. A város megrohamozásakor is a közelben tartózkodott Belenus gall vezér serege. Nem olyan messze pedig egy még erősebb, nagyobb gall sereg gyülekezett. Ha a kettő egyesül, és ostrom alá veszi Narbo Martiust, a város elveszik. Hogy elkerülje a nagy túlerő elleni küzdelmet, Quintus a betörésnél 50%-os veszteséget szenvedett hastatus manipulust és fiát a városban hagyva kirontott Belenusra. A két sereg felállása elvileg a rómaiaknak kedvezett, mert a gallok egy teknő szemközti lejtőjének oldalán, míg a rómaiak a szemközti partoldalon álltak. De a gall sereg balra esett a rómaiaktól, így azoknak változtatni kellett az arcvonal irányán.

(Belenius seregének felállása a teknő másik oldalán.)

Quintus az íjászokat előre küldve megpróbált olyan állást felvenni, hogy a partról lőhessék a gallokat. Csakhogy a gall vezéri és a könnyű lovasság ellentámadást indított. A gall gyalogság szintén rohamra indult utánuk. Az éppen felvonuló rómaiak esetében nem beszélhetünk hadrendről. Quintus két hastatus manipulust előre küldött, hogy fogják fel a gall vezéri lovasság rohamát. Sikerült is feltartóztatniuk, de csak súlyos veszteségek árán. Az egyik manipulus a csata alatt 75%-os veszteséget szenvedett. A gall könnyűlovasság a sikeresen kikerülte a küzdőket, és a hastatusok mögött tovább üldözte az íjászokat. Itt vesztették el az ütközetet. Ha az íjászok helyett a vezéri lovasságnak segítve felszámolják a két manipulust, amelyikből az egyik így is megfutott, és csak távolabb szedte újra össze magát, akkor a csatát megnyerhették volna. Így azonban a könnyűlovasok pont az érkező triarik elé kerültek, akik oldalba kapták őket. A három gall hadicsapatból álló gyalogság is megérkezett a rómaiakhoz, de ekkora már az összes manipulus harcba állt ellenük. Nem férhettek hozzá a hátrébbálló velitesekhez és íjászokhoz. Belenus gall vezér is megfutott a könnyűlovasság után. A gyalogság még tartotta magát, de mikor Quintus és kísérete is közéjük rontott, ráadásul a triariik a hátuk mögé kerültek, soraik felbomlottak, és menekülni kezdte. Ám a római lovasság, a velitesek és az íjászok elől elfutni nem tudtak. A teljes gall gyalogság elpusztult a harcmezőn. Belenus a lovasság maradékával visszavonult egészen Massilia városáig. Quintus pedig hadával győzelmesen visszavonult Narbo Martiusba. A veszteségek időben történő pótlásáért küldöncöt menesztett Arretiumba az apjához.

(Quintus és Belenus ütközete számokban.)

A küldönc éppen idejében hagyta el a várost, amit nem sokkal később Gerteyrn parancsnok egy addig nem látott méretű gall haderővel ostrom alá vett. Itt látszik Quintus azon helyes cselekedete, hogy nem engedte Belenus hadával egyesülni. A helyzet azonban így sem volt rózsás. Segítségre, egyenlőre nem számíthattak. A család itáliai birtokait ugyan nem támadták a gallok, de Észak-Itáliában is csapatmozgások voltak megfigyelhetőek.

Valamikor ebben az időben történhetett meg a kapcsolatfelvétel a numidákkal. Sajnos pontos információk nincsenek erről a tárgyalásról. Annyit tudunk, hogy szövetség és kereskedelmi szerződést sikerült kötni. De azt nem, hogy sikerült-e térképekért pénzt szerezni a Juliusoknak. Eddigi ismereteink szerint biztosan megpróbálták. Valamivel több információnk van a görög és makedón tárgyalásokról. A két tárgyalás közvetlenül egymás után zajlott, mert Marcellus Cocles, aki partra szállt görög földön, egy makedón követtel is találkozott. Mindkét néppel sikerült szövetséget és kereskedelmi szerződést kötni, illetve a görögök 6050 dénár, a makedónok pedig 5 év alatt 5000 dénár kifizetését vállalták a térkép információkért cserébe. Sajnos a tárgyaló partnereinek nevét Marcellus Cocles nem tartotta érdemesnek feljegyezni, mielőtt szárazföldön tovább indult volna a balkán belseje felé. A görög szövetség kihatott a többi római családra is, hiszen a Juliusokra való tekintettel tűzszünetet kellett kötniük a görögökkel. Flavius Julius tudta, hogy a tűzszünet rövid lesz.

A 264-es év sem indult unalmasabbnak, mint az előző. A szenátus elrendelte, hogy vonják blokád alá az észak-itáliai Patavium kikötőjét. Az utolsó határidő 263 nyara. Flavius Julius megkönnyebbülhetett, mikor ezt a feladatot kapta. Narbo Martius kései bevételéért a szenátus akár újabb frontot nyithatott volna nekik. De Patavium kikötője jó feladat. A Juliusoknak is érdekük, hogy a gallok ne tudjanak kereskedni egyetlen földközi tengeri kikötőjükön keresztül. Bár elvileg lehetséges a szárazföldi blokád, az erős gall seregek miatt Flavius a tengeri blokád mellett döntött, és három kétevezős soros hajóraj felállítására adott utasítást Umbriában.

(Patavium kikötője az umbriai Arminiumhoz viszonyítva. Arminium kikötőjében már ott horgonyoz az első hajóraj.)

Vibius Julius fiának, Manniusnak a vezetésével három hastatus manipulus és egy lovas centuria indult útnak Narbo Martius felé. Ám az ostromlottak nem várhattak. Vindex gall vezér ugyanis közeledett az ostromló sereghez. Vindex az egyik leghíresebb gall vezér hírében állt. Quintus ismét gyorsan döntött, és kitámadt a városból. Seregét két részre osztotta. Fiát két körülbelül 50%-os hastatus manipulussal a galloknak a városhoz legközelebbi szárnyára nyíló kapunál hagyta. Szintén ide vezényelte az íjász csapatot is, akik egyből elkezdték nyugtalanítani a falakon belülről a már említett gall szárnyat. Quintus a sereg többi részével egy másik kapun kivonult, és a gallok felé nyomult. Mikor a velitesek, akik az első sorban álltak a dárdáikkal elérték a gall sereget, megállt. Ekkor kellett szembesülnie azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a gallok is rendelkeztek ilyen egységgel, és elég jelentős veszteségeket okoztak a veliteseknek. Quintusnak csak egyetlen választása maradt, a gall sereg megrohanása. Haladéktalanul ki is adta a parancsot. Ám a legyengült római manipulusok nem tudták úgy megszorongatni a gallokat, hogy azok a város melletti szárnyukat is harcba vessék. Quintus mindent egy lapra tett fel, amikor kíséretével a római jobbszárnyat megkerülve, és a gall arcvonalon a szárny mozdulatlansága miatt nyílt rést kihasználva, oldalba kapta a gall középhadat.

(Római lovasság támadja a gall gyalogságot a kitörésnél.)

A hadmozdulat csak félig érte el a célját. A gall szárnyat alkotó egyik hadicsapat ugyan elhagyta a helyét, hogy a rést lezárja, és a római lovasságot hátba támadja, de a másik továbbra is ott maradt a kapunál. Nem volt mit tegyen, Amulius Juliusnak ki kellett törnie, ha nem akarta, hogy az apja és a csata elvesszen. Az ifjú római örökölhette apja temperamentumát, mert a lovasságával átvágott a gall hadicsapaton, és hátba támadta az apját szorongató másik hadicsapatot. A kísérete által szétzilált hadicsapat rövidesen megfutott a két manipulus elől. Akárcsak annak a hadicsapatnak a harcosai, akik az apját akarták bekeríteni, de most őket fogták közre. A csata másik lényeges monentuma az volt, hogy Gerteyrn parancsnok és könnyűlovassága pont a triarikkal került szembe, És fennakadtak a lándzsákon. Maga Gerteryn is a halottak között volt, lovassága pedig megfutott. Ez a két tény törvényszerűen a gall gyalogság megingásához, és fejvesztett meneküléséhez vezetett. A rómaiak, különösen a lovasok igen kitettek magukért az üldözés során. Nem sikerült mindenkit lemészárolniuk ugyan, de annyira szétverték a gall sereget, hogy azt összeszedni még egyszer képtelenség volt. Ám nagy árat fizettek érte. A római sereg a folyamatos ütközetek után talán az eredeti létszámának a felét sem érte el.

(Quintus Julius a menekülő gallok üldözése közben)

Amulius Julius a csatában bebizonyította, hogy méltó apjához, méltó a római neveltetéséhez. De milyen is volt ez a római neveltetés? A gyermekek nevelése körülbelül 15 éves korukig tartott. A cél az volt, hogy a fiú jó polgár és apa, a leány pedig jó anya legyen. A fiúk a születésük utáni kilencedik, a lányok a nyolcadik napon kaptak nevet. 7 éves korukig mindkét gyermeket az anyja nevelte, ezután viszont az anya továbbtanította leányát a háztartáshoz szükséges fogásokra, a fiú pedig az apja közvetlen nevelése alá került. Tőle tanulta meg az írás-olvasást, számolást, gazdálkodást. Komoly gondot fordítottak a testedzésre, gyakorolták az úszást, futást, birkózást, súlydobást, vívást. Miután a fiúgyermek nagykorúvá vált, az apja a fórumon beíratta a polgárok névjegyzékébe. Ezután részt vehetett a nyilvános életben. De az apai felsőbbség megmaradt, ellentétben a leány testvérrel, aki férjhezmenetele után kikerült alóla.

Quintus mint az eddigiekből látható volt, nem tartozott a lassú, folyton védekező hadvezérek közé. Ennek legközelebbi jelét akkor adta, mikor a már korábban említett Windex gall vezért támadta meg. Pontosabban nem ő, hanem ezt a feladatot a fiára bízta. A gall vezér és kísérete egy kis szorosnál állt, Narbo Martiustól északkeletre. Egy velites csapatot és egy hastatus manipulust küldött Windex hátába, hogy ne tudjon elmenekülni. Szemből pedig Amulius Julius támadta meg egy íjász csapattal, és egy hastatus manipulussal.

(Amulius Julius, Quintus Julius fia.)

Amulius Julius hibázott. Nem vette figyelembe Windex tapasztalatát. Túl közel ment hozzá, és az elől álló íjászoknak nem volt idejük a hastatusok mögé vonulni. Ez miatt kézi tusára kényszerültek, és hiába segítettek nekik a hastatusok, a szinte védtelen íjászok komoly veszteséget szenvedtek. Az a velites és hastatus, amelyek hátulról támadtak, túl messze voltak, hiába futottak, nem érhettek oda időben. Amulius, hogy hibáját jóvátegye, kíséretével maga is a gallokra rontott. Így együttes erővel sikerült legyűrni a gallokat. Wendix gall vezér az utolsóként esett el. Ha sikerült volna átvennie Gerteryntől a gall sereg irányítását, a rómaiak helyzete valószínűleg tarthatatlanná vált volna.

(Windex gall hadvezér)

Az év első fele a gallok számára diplomáciailag is felemás volt. Azt ugyan meg tudták akadályozni, hogy a Julius család szövetségre lépjen az ibérekkel, de a kereskedelmi szerződés megkötését, ami tulajdonképpen a követjárás talán legfontosabb célkitűzése lehetett, nem tudták. Mindez a követség vezetőjének, Herennius Postumiusnak volt köszönhető, aki az alkudozások során az ibér fenyegetőzések ellenére is szilárdan képviselte a Juliusok érdekeit.

A gall törzsek nem adták fel. Még ez év telén Tincommius kapitány ostrom alá vette Narbo Martiust. Két nehézfegyverzetű kardos, és három könnyűfegyverzetű hadicsapattal rendelkezett. A seregén kívül még 6 csapatnyi gall erőről tudtak a rómaiak, amelyek szintén a tartományban tartózkodtak. Ha ezek egyesülnek Tincommius seregével, a rómaiak kritikus helyzetbe kerülnek. Ráadásul Vibiushoz Segestába olyan hírek érkeztek, hogy Brenus a gall törzsszövetség vezetője elhagyta Észak-Itáliát. Azt nem tudjuk, hogy ez utóbbi információ eljutott-e Quintus Juliushoz. A régebbről fennmaradt cselekedetei alapján valószínűsíthetjük, hogy mindenképpen kitámadott volna. Mint ahogyan meg is tette.

Erre 263 nyarán került sor. Az Itáliából érkező felmentő sereg partra szállt, és elindult a város felé. Azonban rosszul manőverezett, és így a csatában nem tudott részt venni. Mannius Julius ennyivel rosszabb hadvezér lett volna a többi Juliushoz képest? Koránt sem. Quintusnak az ütközet után az apjához írt beszámolójában felvetette, hogy ha a felmentő sereget Mannius Julius vezeti, és nem egy kapitány, akkor biztosan odaért volna az ütközethez. Mi lett Mannius Juliussal? Szinte bizonyosak lehetünk benne, hogy ő maga nem szállt partra, és a hajórajjal egyből visszautazott Itáliába. Egyenlőre nem került napvilágra olyan információ, amelyből kiderülne, hogy mikor indult, és érkezett vissza, de két éven belül, mint az itáliai sereg parancsnokaként említik. Ez a lépés lehet, hogy megerősítette Itália védelmét egy jó képességű, nagy reménységű parancsnok személyében, de Quintus Julius így létszámhátrányba került.

Az előbb említett, Quintusnak Flavius Juliushoz írt beszámolójából nem derül ki, hogy a kitörés megindításakor tisztában volt-e a segítség elmaradásával. Ha nem, akkor gyorsan cselekedett. Kettéosztotta seregét. Saját parancsnoksága alatt tartotta az íjászokat, és a két legerősebb hastatus manipulust, és a gall seregre nyíló kapu mögött foglalt állást velük. A többi egységet a velitesekkel és a tartományban élő gallok közül toborzott hadicsapattal együtt fiára bízta azzal, hogy egy oldalsó kapun kivonulva vonja el a gall sereg figyelmét a kapuról. Először azonban le akarta csökkenteni a gall sereg fölényét, ezért az íjászoknak a hozzájuk legközelebb álló balszárny lövését rendelte el. Az íjászok - állítólag - az itt tartózkodó nehézfegyverzetű gyalogosoknak körülbelül a felét lenyilazták.

(Quintus Julius íjászai lövik a gall balszárnyat.)

Amulius Julius ez idő alatt az oldalsó kapun kivonulva, hadrendbe állt. Elől a velitesek, majd a gyalogság, és hátul ő maga a lovassággal. Tincommius észlelte a feléjük tartó sereget. Quintus már egyszer hasonló taktikával végrehajtott egy kitörést. A gall parancsnok nem akart két tűz közé kerülni. Quintus beszámolójából legalábbis erre lehet következtetni, ugyanis abban az szerepel, hogy mindösszesen egy hadicsapatot küldött először Amulius ellen, a többit a helyén tartotta. A hadicsapat rohamot intézett a velitesek ellen. Ám eléjük érve bekerültek a hastatusok pilumjainak hatósugarába, és a velites dárdák, valamint a pilumok visszavonulásra kényszeríttették őket. Quintus kiemeli, hogy ez a visszavonulás rendezett volt, nem pedig menekülés jellegű.

(Itt még csak a könnyű velites dárdák fogadják a gallokat.)

Amulius tovább nyomult előre. A gallok tartani akarták magukat ahhoz, hogy a várost szemmel tartsák, ezért Tincommius a balszárny hadicsapatát és nehéz gyalogosát a helyén tartotta, a többivel, köztük a visszavonult hadicsapattal Amulius ellen indult. A gall csapatok nem egyszerre érték el a római arcvonalat, hanem egymás után. Most azonban az élen haladó gallok már nem hátráltak meg a dárdák elől, valószínűleg azért, mert a többi gall csapatot a hátuk mögött tudták. A velitesek nem tudtak időben hátrahúzódni, ezért közelharcba voltak kénytelenek bocsátkozni. Amulius még a kézitusa kialakulása előtt észlelte a problémát, és a zsoldos hadicsapatot a velitesek megsegítésére küldte. Így alig valamivel az ellenség odaérése után már meg is szilárdították a védelmet. Az első hadicsapat fennakadt a római sorokon. Elszámolták magukat, a többi gall csapat még hátrább járt. A rómaiak jobbszárnya oldalba kapta a gallokat, és a többi gall megérkezéséig fel is morzsolták.

(Amulius seregteste könnyen felmorzsolta a gall hadicsapatot.)

Tincommius hibát követett el, mikor engedte a csapatokat egymás után támadni. Bár az is lehet, hogy ismerve a gallok harci fegyelmezetlenségét, nem is kértek rá engedélyt. Tincommiusnak a rohamban még résztvevő két csapata már nem volt akkora erő, hogy elsöpörje az eddigi részsikerektől lelkes római csapatokat. Hatalmas adok-kapok kezdődött, amelyben mindkét vezér kivette a részét. Amulius testőrsége a csata előtti létszám egyharmadára csökkent. Ő maga is veszélybe került. Ám jó érzékkel kivonta magát a küzdelmekből. Tincommius ezt nem tehette meg. A gall balszárny látva társaik nehéz helyzetét elhagyta a helyét, és a segítségükre sietett. Quintus csak erre várt. Mikor a gallok kellően eltávolodtak a várostól, utánuk vetettem magát. A római hadvezér jócskán megelőzte a hastatusait, de így is csak azután érte utol őket, miután azok már harcban álltak Amulius csapataival. Tincommius nem tudta elkerülni, hogy két tűz közé kerüljön. Meg is lett ennek ránézve a szomorú következménye, ugyanis harcosai nem bírták a kettős nyomást, és megfutottak. Az üldözéskor Amulius ismét ténylegesen bekapcsolódott a harcba, és apja testőrségével közösen a menekülő nehézfegyverzetű gallok között iszonyú pusztítást végzett. Quintus beszámolója szerint valamivel több, mint két tucat gall tudott elmenekülni. Tincommiusnak nem sikerült, ő a harctéren maradt.

(Quintus Julius sikeres rohama az ellenség hátába, a gallok tömeges megfutását okozta.)

Ez a csata igen figyelemre méltó abból a szempontból, hogy a gallok először próbáltak fegyelmezettek maradni, először próbáltak harcászatilag felnőni a rómaiakhoz. Ezt azonban megakadályozta a szokásosnak mondható fegyelmezetlenség. Olyannyira, hogy a szokásos mészárlásba torkollott. A római csapatok nem szenvedtek jelentős veszteségeket. Ám az, hogy a gallok legalább megpróbáltak fegyelmezettebbek lenni, mint szoktak, intő jel. Quintus, aki a csata jelentős részének tétlen szemlélője volt csupán, jól láthatta mindezt, és az apjának írt beszámolójában figyelmeztet is rá.

(Tincommius hiába próbálta meg fegyelemre bírni a gall csapatokat.)

A csata után az Itáliából érkezett segítség bevonult a városba. Quintus hála az új manipulusoknak összevonhatta egymással a csaták során kivérzett, de tapasztalt manipulusait. És a többi, Tincommius seregén kívüli gall csapat is eltűnt a város környékéről. Megjelent viszont egy helybéliekből álló rabló horda közvetlenül Narbo Martius mellett. A tél folyamán Quintus kitámadott rájuk, de azok nem fogadták el a kihívást, és visszavonultak. Ez teljesen logikus lépés volt a részükről. Csak azt nem vették számításba, hogy a rómaiak utánuk mehetnek. Quintus az újonnan érkezőkre bízta a rablókkal való leszámolást. Placus kapitány vezetésével a gall zsoldos lovasság, valamint két újonnan érkezett manipulus, az íjászokkal megerősítve támadott ki rájuk. A római katona harci értékét jól jellemzi, hogy bár 100 fővel kevesebben voltak, mint a rablók, a csata mint két egyenlő erejű had összecsapásaként maradt meg a köztudatban.

Az ütközet egy erdős, fás területen zajlott le. Placus a julius hadaknál szokás szerint először az íjászokkal lövette ki a nyílvesszőket, melyek a vezér és paraszti kísérete közé csapódtak be. A nyílvesszők kifogyása után patt helyzet alakult ki. A rablók vezére még életben volt, és a fák között még egyéb csapatok is bujkáltak, melyeknek pontos helyéről és erejéről nem tudtak semmit. Placus nem akarta a friss hastatusokat bele masíroztatni a csapdába. Ezért úgy döntött, hogy a lovassággal balra elterelő hadműveletbe kezd. A trükk bevált. A parasztok előtt két hadicsapat jelent meg, és fordult a lovasság felé. A rablók vezére, Cogidobnus kapitány a legelemibb harcászati szabályokkal sem lehetett tisztában, különben nem tőrt volna ki a parasztjaival a hadicsapatok mögül, és nem támadta volna meg a lovasságot. Placus azonnal a gall balszárny ellen küldte a hastatusokat, míg maga felvette a harcot a parasztokkal. A másik hadicsapat hiába sietett a hastatusok által szorongatottak segítségére, Placus hamar végzett a parasztokkal, Cogidobnus megfutott. A római kapitány nem üldözte őket, hanem hátba támadta a másik hadicsapatot. Általános lett a zűrzavar, és a menekülés. Placus igazán elemében volt. Fürge gall lovasai a csata után elhelyezett emlékkőre írtak szerint az összes rablót levágta menekülés közben, köztük Cogidobnust is.

(A csata döntő pillanata: Cogidobnus Placus lovasságára támad, közben a hastatusok megindulnak a rablók balszárnya ellen.)

Körülbelül ezzel a csatával egy időben sikerült felvenni a kapcsolatot a germánokkal, és az egyiptomiakkal. Mindkét nép hajlandó volt szövetséget és kereskedelmi kötni a Julius családdal. A germán kapcsolatnak a gallok elleni esetleges közös fellépés érdekében, míg Egyiptommal inkább a gazdasági kapcsolatok erősödése volt a fő célja.

A 263-as év a nagy győzelmek mellett vereséget is hozott a Juliusoknak. A tengeri debütálás ugyanis nem a legjobban sikerült. Augustus admirális három két evezősoros hajóhadával megtámadta a gallok adriai flottáját. Két egyenlő haderő csapott össze, de a gallok négy hajóraja kisebb, és fürgébb hajókból állt. Augustus admirális vereséget szenvedett. Csak 262-ben merészkedett vissza, ekkor viszont a frissen felszerelt, Luca admirális által parancsnokolt hajórajjal közösen már vereséget mértek a gall flottára. Luca admirális előtt nyitva volt az út Patavium kikötőjének blokádolásához, amit haladéktalanul ki is használt. Még éppen belefért a szenátus által megszabott időkorlátba. Ezért a szenátus 1000 dénár jutalmat, és elismerését fejezte ki. Ha nem is könnyen, de a Juliusok biztosították az uralmukat az Adria északi vizein. A Juliusok hajóhada ekkor még csak a két evezősoros, úgynevezett bireme hajókból állt. A bireme egy kis gálya volt a hajóorrán vágósarkantyúval. Hajtóerejét vitorla és két sor evező biztosította. Gyors, és fordulékony volt. Ám a később elavulttá vált a három evezősoros Triremek mellett.

(Patavium kikötőjét sikerült időben blokád alá venni.)

A 262-es év nem a szárazföldi csaták éve volt. Narbonensis tartományban nem tartózkodtak gall csapatok. Ami seregmozgás volt, az Észak-Itáliában történt. Az egész azzal kezdődött, hogy Vibius kiment a határhoz őrtornyot építeni. A torony építése nem sikerült, ráadásul a csak saját kíséretével lévő kormányzót két, nálánál erősebb gall csapat elvágta Segestától, és a várost fenyegették. A rómaiak gyorsan lereagálták a helyzetet. Mannius Julius vezetésével erős sereget indítottak útnak, amely elállta az utat a város és a gallok között. Vibius pedig gall területet érintve, és közben zsoldosokat toborozva a félsziget belseje felé indult.

Diplomáciailag is felemás lett az év. Egyfelől a Szeleukida birodalommal, és a trákokkal sikerült szövetséget és kereskedelmi egyezményt kötni, másfelől a Szenátus és a Scipio család hadi állapotba került a punokkal, így a velük való szövetség megszűnt.

A következő év viszont már mozgalmasabbra sikerült. Már az elején gondot okoztak a Narbo Martius környékén portyázó kisebb gall csapatok. Ezért Amulius Julius a három új hastatus manipulussal, a gall zsoldos lovassággal, és az íjászokkal tisztogató hadjáratba kezdett. Először Berdic és Tasciovannus kapitányok alig 200 emberét támadta meg a várostól délre. A két gall kapitánynak nem maradt ideje egyesíteni a két portyázó csapatot. Berdic embereit Amulius lövetni kezdte az íjászokkal. A kapitány, és pár gall lovasa holtan esett össze. Hadicsapata viszont elkeseredett támadást intézett a rómaiak ellen. Ám a nyílvesszők, és a pilumok megfutamították őket, a gall zsoldos lovasság pedig mindegy szálig levágta őket. Tasciovannus nehézfegyverzetű gyalogos csapata nem érhetett oda időben, hogy segítsen. Ám vad elszántsággal támadtak a gall zsoldos lovasság irányába. Ám így két tűz közé kerültek. Egyfelől a lovasság, másfelől a hastatus manipulusok fogták halálos szorításba őket, ahonnan senkinek sem volt menekvése. Valamiért fontos lehetett ez a győzelem a rómaiaknak, mert emlékhelyet építettek a tiszteletére.

(Tasciovannus gall kapitány csapatát közre veszik a római csapatok.)

De Amulius nem állt meg. A közelben tartózkodott még Enestinus gall kapitány egy hadicsapatból, és egy nehéz fegyverzetű gyalogos csapatból álló serege. Amulius fölényének tudatában, minden teketória nélkül megtámadta. A gallok egy dombháton álltak fel, amire a rómaiaknak fel kellett kapaszkodni. Ezt könnyedén megtehették, mert a gallok nem akadályozták meg őket ebben. Mikor lőtávolba értek, a római íjászok tűz alá vették a nehézgyalogos csapatot, amire egy ellentámadással válaszoltak. Ám a nyílvesszők és a pilumok menekülésre kényszeríttették a nehéz gyalogosokat. A rómaiak nem üldözték őket. Távolabb a menekülő gallok összeszedték magukat, és újabb rohamra indultak. Az eredmény ismét kudarc lett. Most már végleg megfutottak a nehéz gyalogosok. Amulius jobbra kitért, hogy az üldözésükhöz kedvezőbb kiindulási pozíciót foglalhasson el. De az üldözésről le kellett mondania, mert Enestinus kapitány hadicsapatával megrohamozta a kíséretét. Ezáltal viszont a gall zsoldos lovasság akadálytalanul a nehézgyalogosok után vethette magát. Amulius résen volt, és gyalogságát a felé rohamozó hadicsapat oldalába vezényelte. A küzdelem rövid volt. A galloknak esélyük sem volt. És mire Amuliusék Enestinust és hadicsapatának tagjait mind egy szálig levágták, addigra a nehézgyalogosok sorsa is beteljesedett a honfitársaik által.

(Enestinus hadicsapata megfutott. A távolban a gall zsoldos lovasság már végzett a nehézgyalogsággal.)

Az év végére Észak-Itáliában Vibius nehéz helyzetbe került. A gallok erősen beszűkítették a mozgási lehetőségét. Az üldözői miatt nem térhetett vissza Segestába, egy másik erős gall sereg pedig elállta Arretium felé az utat. Csak tovább a határ mentén, Arminium irányába menekülhetett. A másik lehetőség a táborba szállás, és ott átvészelni a nehéz időket. Ez utóbbi eléggé kockázatos megoldás, figyelembe véve az erős gall katonai jelenlétet a térségben.

(Vibius Juliust nehéz helyzetbe hozták a gallok.)

Vibius a szorult helyzetéből 261 végén került ki. Ekkor Mannius a gallok hátába kerülve, megtámadta Ambiorix kapitány fele akkora seregét. Mannius előre állította két velites alakulatát, majd utána két sorban a hastatusokat, őket a lovasság, majd egy hadicsapat követte. Ez utóbbi valószínűleg, mintegy végső hadászati tartalékot képezett, és az esetlegesen az arcvonalat megkerülni szándékozó gallok feltartóztatására szolgált. Vagy csak nem akart, vagy nem mert gallt gallra uszítani. . . Egy biztos. Észak-Itália földjén még nem állt egymással szemben két ekkora római és gall sereg.

(Mannius Julius mélységben állt fel.)

Mannius a zárt hadrendet fenntartva indult meg a gall sereg felé. A gall sereg tanácstalan volt. A velitesek dárdái elől kitérve visszavonulást kezdett. Valószínűleg azt a célt szolgálta ez a manőver, hogy Mannius seregének zárt hadrendje felbomoljon. Erre abból következtethetünk, hogy amikor a római sereg továbbra is rendezetten nyomult előre, akkor a gallok felhagyva eredeti szándékukat, visszafordultak, és újra harci pozíciót vettek fel. Méghozzá elég közel a római sereghez, amit Mannius azonnal megállított. A közelséget jól példázza, hogy a jobb szárnyon álló hastatusok pilumjai elérték a gall balszárnyon álló csapatokat. A gall balszárny széle egyébként túlnyúlt a római arcvonalon, ezért Mannius feljebb és jobbra vezényelte a hadicsapatot.

(A gall sereg újra felfejlődése, amely után a balszárnya túlnyúlt a római arcvonalon.)

De ezen a napon nem lettek véresek a gall zsoldosok fegyverei. Nem került sor közelharcra. Miután a gallok látták, hogy nem tudnak mit kezdeni a rómaiakkal, megkezdték az elvonulást. Mannius óvatos volt, ezért csak azután indult meg utánuk, hogy a gallok lovassága már nem fog visszafordulni. Mannius talán túl óvatos is volt. A hátul felállított lovassága elég későn érte utol a gyalogosokat. Csak a két utolsó csapatot tudta megsemmisíteni. A gall sereg viszont elkerülte a megsemmisítést. Mondjuk mentségére szólhat, hogy állítólag a gallok elvonulása meglehetősen rendben zajlott. De a lényeg, hogy Vibius kiszabadult szorult helyzetéből. Átadta Manniusnak a két gall hadicsapatát, majd elindult haza azon az úton, amelyiken annyira megkergették korábban. Útközben nem hagyta ki a lehetőséget, hogy a határon létesítsen egy őrtornyot.

(Mannius Julius talán egy kicsit túlzott óvatossága miatt a gall sereg elkerülte a megsemmisítést.)

Ugyan ebben az évben Amulius Julius megtisztította Narbonensist a galloktól. Az utolsó kis gall sereg, amely két csapatból állt mindössze, látszólag felvállalta a csatát, ám a római sereg közeledtére visszavonulót fújt, és Amulius hiába rohant előre a lovassággal, nem érhette őket utol. Ezután seregét visszaküldte apjához Narbo Martiusba, ő maga pedig tovább ment, és a Pireneusok lábánál egy őrhelyet létesített, amely a hágót tartotta szemmel. Ezután ő maga is át kelt a hágón, és felfogadott egy ibér parittyás csapatot, az íjászokat kiegészítendő.

Az évre a koronát Augustus admirális tette fel, aki a maradék gall flottát harcra bírva megsemmisítette azt, és ezzel római hegemóniát hozott létre az Adrián.

(Augustus admirális megsemmisítette a maradék gall flottát, és ezzel elérte, hogy az Adrián csak római hajó legyen.)

És ez volt az az év, amikor Gaius Scriptorius Lucius Julius szolgálatába állt, mint titkár, és első ténykedése során feljegyezte, hogy munkaadója igen érdeklődik a kémek alkalmazása iránt, és bizalmasait ilyen emberek felkutatására, beszerzésére utasította. A beszervezett kémek személyét állítása szerint ő maga sem ismerte, Lucius annyira bizalmasan kezelte a dolgot. Magáról, Gaius Scriptoriusról nem sokat tudunk. Az emlékiratait csak a Juliusokhoz való csatlakozása után kezdte el írni. Ebben alig pár szóval említi csak származását:

Mint fiatal plebeljus nem sok jóra számíthattam Rómában, ahol csak úgy hemzsegtek a szenátorok körül az írnokok, titkárok, ezért felkerekedtem, és Arminiumban, Lucius Julius kormányzónál kértem, és kaptam munkát.

A későbbiek során elég sokat fogok hivatkozni erre a fiatalemberre. Bár Juliusokról írt munkája itt-ott hiányos, és néhol egy kicsit elfogult, de megfelelő szűrőn keresztül mégis alkalmas lehet arra, hogy e rendkívüli család tetteinek mozgatórugóit megérthessük.

A Juliusok ekkor még nem sejtették, hogy ez egy laza év, egy laza időszak volt. . .