V. fejezet

VANDÁLOK

Gratianus itáliai sikereinek híre hamar bejárta a birodalmat. Az emberek ünnepeltek mindenfele, birodalmon innen és túl is. A legnagyobb örömünnepeket az Észak-Itáliába visszatért lakók rendezték, akik akkor hagyták el otthonaikat, mikor a legutolsó remény is szertefoszlott, hogy békés egyességre juthatnak a hunokkal. A hunok azonban nem akartak a császár békéjéből és a reménykedést hamarosan rettentő félelem váltotta fel. Százával, ezrével hagyták el az emberek az otthonaikat. Észak-Itália, az Alpok és a Pó közt szinte teljesen kiürült, de még a folyón túlról, mint például Ravennából is sokan elköltöztek, mikor a hunok átlépték a Pó-t. Most azonban minden visszatért a régibe. Az emberek visszatértek, és szinte onnan folytatták életüket, ahol egykoron abbahagyták. Az utcákat és a piacokat ismét hatalmas, nyüzsgő tömeg lepte el, és újra vidám gyerekeket lehetett látni rohangálni. Gratianust és bátor katonáit rendkívüli csodálat és elismerés övezte. Amerre csak jártak, mindenhol őket ünnepelték. A kemény, marcona, olykor kegyetlen és brutális légiósokra most hatalmas hősként tekintettek.

De nem mindenhol volt ilyen felhőtlen az öröm. Az Alpok hófödte hegyein túl ugyanis, még mindig a vandálok okozta félelem és rettegés tartotta hatalmában az embereket. Már ha egyáltalán volt kit, mivel Germánia limes menti tartományai is szép lassan kiürültek, akárcsak Észak-Itália. Germánia lakóira azonban még hatalmasabb megpróbáltatások vártak. Vagy fél tucat hatalmas vandál sereg várta, hogy lecsaphasson rettegő prédájára. A hitük volt az egyetlen, amely megmentette őket attól, hogy megtörjenek a hatalmas súly alatt. Hálát adtak az isteneiknek minden egyes napért, ha este álomra hajthatták fejüket, és ha másnap reggel felkelhettek.

A római táborban is érezhető volt már az egyre növekvő feszültség. A hunok szinte még sehol nem voltak, mikor a vandál seregek és az Appius Flavius vezette római légió farkasszemet nézett egymással. Sok idő telt el azóta, de semmi nem történt. Ez pedig rosszabb volt a legvéresebb csatánál is. Az örök bizonytalanság. . . De ennek vége.

Appius épp a Colonia Agrippina közelében fekvő erdőben gyakorlatozott a sereggel, mikor egy hírnök érkezett viharos gyorsasággal és lélegzetét visszafojtva újságolta el a hadvezérnek, hogy támadnak a vandálok. Appius azonnal riadót rendelt el és erőltetett menetben elindultak a város felé. A hírnök nem tévedett. Az éjszaka leple alatt egy vandál sereg átkelt a folyón és megpróbálta titokban megközelíteni a várost. Abban reménykedtek, hogy a rómaiak őrizetlenül hagyták, így könnyedén bevehetik, megvetve így a lábukat a birodalom területén. De hatalmasat tévedtek. Appius semmit sem bízott a véletlenre. Több tucat felderítőt hagyott hátra, szerte a környéken azzal a feladattal, hogy jelentsék, ha csak egyetlen idegen katonát is meglátnak. Láthatóan bevált a taktikája.

A gyors reagálásnak és az erőltetett menetnek hála, a rómaiak kora délelőtt beérték a vandálok seregét.

Először állt fel egymással szemben a két nép serege. Felismervén, hogy tervük kudarcba fulladt, a vandálok is hadrendbe álltak. Flavius még sosem harcolt barbár hordák ellen, így szinte teljesen ismeretlen volt számára a lovasíjász harcmodor. Szerencsére tehetséges hadvezérnek bizonyult korábbi sikerei alapján, ezért bízott benne, hogy katonai szerencséje ezúttal sem hagyja cserben. Jobb híján a megszokott, sakk-táblaszerű felállásban állította fel seregét. Az első és második sorban állt fel a nehéz fegyverzetű comitatenses gyalogság. Mögöttük helyezkedtek el az íjászok és a tüzérség.

Meglehetősen vérszegényen kezdődött a csata. Jobbára csak az íjászok ismerkedtek a másik fél képességeivel. A hagyományos római íjászok nyílvesszői azonban igencsak alulteljesítettek. A vandálok jól konstruált páncéljai kifogtak ezen az egykor félelmetes fegyveren. Csak a gyengébben páncélozott gyalogos katonák közt tudtak már csak veszteségeket okozni.

Ellensúlyozva a hátrányt, Appius előre küldte a bukellarikat, akik egy jóval hatásosabb fegyverrel voltak felszerelve. Kisebb volt ugyan a lőtávjuk, de sokkal hatékonyabbak voltak a páncélokkal szemben. Hamar meg is lett az eredménye a váltásnak. Az új fegyverektől egyre-másra kezdtek hullani az ellen katonái, akár volt rajta páncél, akár nem. A római hadvezér elégedetten szemlélte, amint a bukellarik lassan megtörik a szembenállók magabiztosságát. Ez a megtörés azonban nem az volt, aminek látszott. Miközben Appius élvezettel figyelte, ahogy az ellenfél katonái hullanak, egy kisebb lovas egység tört elő a fák közül, és sebes iramban vetette rá magát a bukellarikra. Azok fejvesztve kezdtek hátrálni a vadul vágtázó lovak elől.

Appius szerencsére hamar felismerte a veszélyt, és lovasaival az ellenség katonáira rontott az egyik jobb széli kohorsz támogatásában. A hirtelen jött túlerő hamar megtette hatását, így csak néhány vandál lovas tudott kimenekülni a halálos összecsapásból. Egy Brinno nevű, híres harcosuk is ott lelte halálát.

Miután a támadók megfutamodtak, Appius úgy határozott, elég volt a bemelegítésből és parancsot adott a támadásra. A katonák ütemes léptekkel megindultak a vandálok felé.

Néha próbálták ugyan megtörni a rómaiak lendületét, de ezeket a próbálkozásokat a heves lovasrohamok rendre elsöpörték. Így aztán már szinte csak néhány lépés választotta el a comitatenseseket és a vandál harcosokat. Időközben a vadszamarak is megkezdték áldásos munkájukat. Tüzes golyókat kezdtek el lőni az ellenségre, amely annak láttára kissé megtorpant. Főleg, miután az egyik lövedék majdnem elvitte a hadvezérüket is. Úgy tűnik, a hadi szerencséből ma mindkét oldalnak kijutott, ugyanis csak egy hajszálon múlt, hogy az onagerek nem oltották ki a fővezérük életét.

Majdnem...

A vandálok felismerték, hogy a rómaiakat nem könnyű legyőzni. Legalábbis nem olyan könnyen, mint gondolták. Így azok nagy meglepődésére, csalódottan visszavonulót fújtak. Az első találkozó így jelentősebb összecsapás nélkül véget ért.

Visszavonulás...

Míg a birodalom nyugati felében hősiesen harcolnak a barbár hordák ellen Róma légiói, a keleti birodalom részről is nyugtalanító hírek érkeznek, melyek főleg a keresztények és pogányok közt kirobbant véres vallási harcokkal kapcsolatos. A legszörnyűbb hír, hogy a lenyűgöző alexandriai Serapeum is megsemmisült. Ezt a pompázatos templomot Serapisnak építették, melyet nagyságára nézve csak a római Capitolium múlt felül. Alexandriában állítólag Szent Márk terjesztette először a keresztény hitet, és az új vallás hamar gyökeret is vert a városban. A keresztények üldözését aztán Alexandria is megszenvedte, mígnem fordult a kocka és végül a pogányokat végleg kiírtották onnan. A város püspöke azon fáradozott, hogy megsemmisítsen mindenféle pogány hatást Alexandriában. Kifosztotta a pogány templomok pénztárát, majd azokat saját templomának nyilvánította. Az ezt követő zavargásokban a pogányok elbarikádozták magukat a Serapeumban. Úgy gondolták, ott biztonságban vannak. Azonban az ígéret, miszerint elhagyják, hamisnak bizonyult, ezért egy keresztény nemes, Theophilus pátriárka leromboltatta a templomot. (Köveit aztán széthordták, és helyén Theodosius császár felállíttatta az asszuáni vörös márványból készült Pompeius oszlopot, a kereszténység győzelmének emlékére. - Y14)

A Pompeius-oszlop ma

Appius nem akart tovább farkasszemet nézni a vandál hordákkal, ezért úgy határozott, hogy a menekülők nyomába ered, és egyszer s mindenkorra a tudtukra adja, hogy a rómaiakkal nem lehet büntetlenül játszadozni. Terve azonban kissé balul sült el. Ahelyett, hogy utolérte volna azt a sereget, amellyel korábban összecsapott, két másik vandál sereg vágta el az útját, akik - hasonlóan a rómaihoz - láthatóan pontot akartak tenni az ügy végére.

Borús, esős nap volt. De ez egyik felet sem tántorította el céljától. Appius hasonlóan az előzőekhez, most is két sorban állította fel nehézgyalogságát. De az íjászokat most eléjük sorakoztatta fel. A nagyobbik vandál sereg viszonylag távolabb volt, így a római hadvezér célja az volt, hogy míg az eléri őket, addig - amennyire csak lehet - megritkítja a kisebbik sereget, mely vele szemben sorakozott. Mivel még nem volt alkalma eléggé kiismerni a barbárok harcmodorát, ezért egyelőre védekező taktikát alkalmazott, melynek legerősebb bástyái a jól felszerelt, páncélozott comitatensesek.

A halálos nyíl és tüzérségi zápor megtette a hatását. A szemben állók, megelégelve, hogy tétlenül várják a támogató sereget, miközben a rómaiak halomra lövik őket, egy váratlan pillanatban rárontottak a rómaiakra.

Azonban még így is komoly megpróbáltatásokat okoztak. Ahelyett ugyanis, hogy teljes szélességben lerohanták volna a római arcvonalat, két részre váltak és a római sereg két szárnyát rohanták le. Többnyire kinézték maguknak a legszélső kohorszot, és minden erejükkel rájuk vetették magukat. Az egyik kohorsz igen komoly veszteségeket is szenvedett. Az egység legalább 70%-a odaveszett. Appius gyorsan reagált a váratlan helyzetre és a lovassággal valamint a második sorban sorakozó kohorszokkal egyenlítette a mérkőzést mindkét oldalon. Közben a másik vandál sereg is megérkezett és felsorakozott az ütközetre.

Azonban mire azok készen álltak volna a harcra, társaik már menekülőre fogták. Ez azonban cseppet sem hatotta meg őket. Sőt! Még elszántabbak lettek. Tanulva az előttük harcolók hibájából, ügyeltek arra, hogy a középhadat is lefoglalják. Persze meg is tehették, hisz kétszer annyian voltak. A fő csapás azonban ismét a szárnyakra irányult. Elkeseredett csatározás bontakozott ki, ahogy a vandálok heves rohamaikkal próbáltak megtörni a rómaiak ellenállását mind a jobb, mind pedig a balszárnyon. Appius szinte már minden katonáját a szárnyakra vezényelte. Épp csak annyit hagyott szabadon, amennyi elégséges volt a tüzérség megvédéséhez és az estleges oldalba támadás kivédéséhez.

A vandálok rendületlenül próbálták megtörni a rómaiakat, de azok makacsul ellenálltak. Lassan aztán éppen a támadók lelkesedése kezdett megcsappani, ahogy a rómaiak egyre-másra visszaverték rohamaikat. Végül aztán ők maguk törtek meg, és hamarosan az egész sereg menekülőre fogta.

Azonban a csatának még korántsem volt vége. A megfutott vandál csapatok vissza-vissza tértek és kisebb rajtaütésekkel zaklatták a rómaiakat. Ezek azonban csak erőtlen próbálkozások voltak, melyeket rendre eltiportak. Appius azonban hamar véget vetett ennek a "játéknak". Lovasaival rávetette magát a támadókra, és kegyetlenül legyilkolta őket, míg meg nem győződött róla, hogy többé nem térnek vissza.

Távol a seregtől

Végül már csak a lovasíjászok maradtak. De ez már csak az elkerülhetetlen pusztulás elódázása volt. Bár hősiesen harcoltak, de sorsukat nem kerülhették el. A római nyilak és súlyos kövek rövidesen az utolsó vandál harcost is megölték.

Az utolsó próbálkozások

Appius elsöprő győzelmet aratott a vandál seregek felett. Azonban hatalmas lavinát zúdított magára és katonáira. A vereség teljesen felbőszítette az ellenséget, akik bosszút esküdtek elesett harcos társaik miatt. Nem is várattak sokat a bosszú beteljesítésére. Másnap, mikor Appius arra készült, hogy visszavonul Agrippinába, hogy frissítse seregét, egy hatalmas vandál sereg jelent meg tőle nem messze.

Az ellenség ezúttal biztosra akart menni. A rettenthetetlen vandál harcosok mellé veterán és egykori lázadó katonákat valamint germán zsoldosokat fogadtak fel. Ez igencsak meglepte Appiust, de el nem tántorította. Úgy vélte, ez egy remek alkalom arra, hogy végre ráébressze a vandálokat arra, hogy hiába a zsoldosok, akkor sem garázdálkodhatnak büntetlenül a birodalom területén. A csata, röviden kifejezve, tervszerűen végrehajtott mészárlás volt. A helyszín nem messze az előző napi helytől volt, egy kisebb dombos pusztán. A római sereg az egyik domb tetején készült a csatára. Az ellenség lassan közeledett.

Amint a vandálok lőtávon belül voltak, Appius parancsot adott a tüzérség bevetésére. Azok már betöltött lőszerrel, lövésre készen várakoztak. Majd a parancs kiadását követően pillanatokon belül kivetették magukból lövedékeiket, melyek sebesen száguldtak az ellen felé. A vadszamarak meglepően jó hatásfokkal dolgoztak. A felbérelt zsoldosokat is hamar ráébresztette, hogy talán a rossz oldalra álltak.

A római gyalogság közben tétlenül várakozott. Mikor az ellen még közelebb ért, az íjászok és bukellarik zúdítottak halálos nyílzáport a vandálokra. Az íjászok a könnyen páncélozott gyalogosokat, a bukellarik pedig elsősorban a nehézpáncélzatú lovasságot vették célba. Hatalmas pusztítást okozta a vandálok soraiban.

Ám a java még hátra volt. Miután az íjászok kifogytak a munícióból és az ellen is bevetette íjászait, Appius a lövedékeseit visszahívta, akik helyét a nehézgyalogság vette át.

Helycsere

A comitatensesek egy percet sem haboztak. Amint elfoglalták helyeiket, lándzsáikkal végzetes csapást mértek az ellenségre. Az eddigi legsúlyosabb csapást mérték ezzel rájuk, ami már akár meg is pecsételhette volna a csata sorsát, azonban Appius tudta, hogy az ellenséget nem szabad alábecsülni.

Miután a rómaiak kifogytak minden lándzsából, nyílvesszőből és lövedékből, elérkezett az idő a végső összecsapásra. Appius parancsot adott a rohamra. A comitatensesek hangos csatakiáltás közepette rárontottak a megmaradt vandál harcosokra.

Appius a germán lovasság élén az ellenség lovasaira vetette rá magát. Míg a gyalogsági csata, köszönhetően a megelőző mészárlásnak, meglehetősen egyoldalú volt, addig a két lovasság véres csatát vívott egymással.

Azonban hamarosan itt is a rómaiak oldalára billent a mérleg nyelve. Miután a comitatensesek rövid csatározás után menekülésre bírták a gyalogosokat, azonnal a lovasok megsegítésére indultak. Hamar pontot tettek az ügy végére és a vandál lovasok is menekülőre fogták. De pechére, Gondugusulusnak, az ellen hadvezérének nem sikerült elmenekülnie. Ott veszett maga is a harcmezőn.

Ezután már újfent csak a lovas íjászokkal kellett leszámolni, de ez sem okozott már komoly gondot. Sokuk, miután látta, hogy a hadseregük menekül, maguk is megfutamodtak. Akiknek pedig harcolni volt még kedvük, azt a római lovasság térítette jobb belátásra.

De a megpróbáltatásoknak még korántsem volt végük. Alighogy megkezdték a sérültek ellátását és a veszteségek felmérését, egy újabb vandál sereg tűnt fel a láthatáron. Appius gyanította, hogy valamiféle hatalmi harc folyhat a vandálok közt, hisz ez idáig egyetlen összehangolt támadást sem voltak képesek produkálni. Úgy tűnik, az egyes sereg parancsnokok mind egyedül maguknak akarják a dicsőséget, amit a rómaiak legyőzése jelent, vagyis jelentene. De egymaguk kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy elsöpörjék a félelmetes római hadigépezetet. És most itt egy újabb magányos barbár sereg, amely meggondolatlanul, a korábbi vereségekből nem tanulva akar harcba bocsátkozni a rómaiakkal.

Appiusnak nem volt választása. Menekülésről szó sem lehetett, hisz a gyors vandál lovasíjászok könnyedén utolérhették volna őket, aminek beláthatatlan következményei lettek volna. Flavius döntött. Dacára a veszteségeknek és a katonák kimerültségének, harcba bocsátkozott. De tudta, hogy sokáig már nem képes ellenállni megviselt seregével a sorozatos támadásoknak, ezért hírnököt küldetett Rómába, hogy mielőbb küldjenek neki erősítést.

>

A helyszín ugyanaz volt és a felállás is. A római fél türelmesen várta, hogy az ellenfél lőtávolba érjen. De úgy tűnik, hogy az előző csatából megmenekültek csatlakoztak a Boiocalus vezette sereghez, mert a barbárok nem hagytak lehetőséget, hogy Appius bevesse íjászait. Az ellenséges sereg ugyanis hol az egyik, hol pedig a másik oldal felé húzott, így a római arcvonalnak folyamatosan igazodnia kellett hozzájuk. Az íjászoknak tehát nem volt idejük lőni, mert mire felsorakoztak, addigra az ellenség ismét pozíciót váltott. Így ment ez mindaddig, míg olyan távolságba nem értek, ahonnan már nem lehetett biztonságosan bevetni a lövedékes egységeket, ezért Appius hátra rendelte őket, a comitatensesekből pedig egy "védőernyőt" képezett, hogy képesek legyenek visszaverni, ha megpróbálnák őket oldalba támadni.

Miután kellő közelségbe értek, a nehézgyalogság támadásba lendült. Ahogy az lenni szokott, először elhajították súlyos lándzsáikat, melyek, amellett, hogy igen komoly veszteségeket okoztak, komoly morálromboló hatással is bírtak. Így történt, hogy a jobbszárnyat támadó egyik barbár lovas csapat már a hajítólándzsák okozta csapás miatt menekülőre fogta.

Majd megközdődött az ütközet. A római gyalogosok kimerültségüket és fáradtságukat leküzdve vetették rá magukat a támadókra és rettentő elszántsággal harcoltak a vandálokkal. Nem is kellett sok, hogy megtörjenek. Valószínűleg, nem volt már ismeretlen az ellenség szemében a rómaiak bátorsága és kitartása, így sokan úgy gondolhatták, ugyanaz a sors vár rájuk is, mint legtöbb társukra, akik eddig harcba bocsátkoztak a birodalom katonáival, hacsak el nem menekülnek.

Appius maradandó élményt akart nekik okozni, hogy egyszer s mindenkorra megértsék, hogy akárhányszor is támadnak a rómaiakra, sose fognak nyerni. Lovasaival a menekülők nyomába eredt és akit csak értek, kegyetlenül lemészároltak. Appius sosem tartotta tisztességesnek legyilkolni a menekülőket, de rájött, hogy másképp nem lehet bánni ezekkel a barbárokkal. Az ő esetükben nem elég pusztán legyőzni őket, mert újra és újra visszatérnek. Meg kell őket törni, és a tudtukra kell adni, hogy bármilyen sikereket is értek el a keleti sztyeppéken, bármilyen rettegettek is ott, ahonnan jöttek, ez itt a Római Birodalom, amely rendkívül híres arról, hogy amíg képes harcolni, addig harcol is, főleg ha a szabadságáról van szó.

Egyike a kevés túlélőnek

Persze a lovasíjászaiknak ismét külön kellett a tudtukra adni, hogy a csatának vége és vesztettek. Ám ezúttal - az ő balszerencséjükre - a megszokottnál is könnyebben ment. Köszönhetően a vandálok taktikájának, a tüzérség és az íjászok dugig voltak lőszerrel, így az egész nem volt több mint puszta céllövészet.

Az utolsó percek...

A végeredmény...

Úgy tűnik, az utolsó ütközetnek már tényleg volt hatása a barbárok gondolkodására. A csatát követő napon a felderítők jelentették Appiusnak, hogy a megmaradt vandál seregek elhagyták a birodalom területét és visszatértek a szászoktól elfoglalt tartományokba. Így végül pár nap leforgása alatt az Alpoktól délre és északra is helyreállt a rend, újra béke és nyugalom telepedett a birodalomra.